Tisztelt Ügyfelünk! Az oldalaink működtetéséhez sütiket használunk, további részletekért kérjük, olvassa el az Adatvédelmi tájékoztatónkat
2014.
szep.
5.
Szívesen olvasok önéletrajzot, főként ha az jól van megírva és a címről szól. Kornfeld Tamás családi fotókkal illusztrált könyve olvasásra csábító. A szerző, a 90 éves, Amerikában élő aneszteziológus professzor is nagy idők nagy tanúja, de ő más aspektusból láttatja a 20. századot, hiszen neki valóban nem mindennapi sors jutott osztályrészül.

 

Az ismert Weiss Manfréd csepeli gyáros és a bankár báró Kornfeld unokájaként gondtalan, fényűző életet élt 20 éves koráig, de 1944-ben elhagyva Magyarországot sem magányos, testileg-lelkileg megtört áldozatként kereste helyét a világban, hanem céltudatos fiatalként, családja közelében és általuk támogatottan valósította meg elképzeléseit.

 

A szerző nem dramatizálja a múltat, nem dicsekszik, az írással a célja afféle családi történetmesélés, amelyre régen a meghitt téli esték nyújtottak lehetőséget, és ezáltal nemzedékről nemzedékre szállt az ősök története. A két nagyapával kezdődik a családi história. Bemutatásukhoz a kevés személyes emlék mellett segítségül szolgált a szakirodalom: cikkek, könyvek. Ezekhez társul még a családi legendárium, kitérve a nagymamákra és a testvéreikre is. Néha furcsa szóhasználattal jellemzi a viszonyokat: „Alice nagyanyám igen bájos asszony volt, jó feleség és anya, aki viszonylag rövid időn belül produkált hat gyereket… Az Andrássy úton harmonikus volt a családi élet, de kétségtelenül Weiss Manfréd volt a főnök. Szegény gyakori fejfájástól szenvedett, amit felesége hideg borogatással kezelt. Ilyenkor a gyerekeknek hallgass volt a neve…” [1]

 

A szülőkről is őszintén beszél. Nem titkolja, hogy a házasság nem lángoló szerelemből köttetett, hogy kezdetben se az anyja, se a nagyapja nem kedvelte különösen az apját. (Hogy akkor miért ment mégis hozzá?)  A helyzetre jellemzőnek és ezáltal megörökítendőnek tartja, hogy a nászútra induláskor apja a hálókocsijukat tucatnyi fehér rózsával díszíttette fel, mire az anyja dührohamot kapott és kidobatta a rózsákat, mert nem szerette a feltűnősködést. Még 7 év után, 3 gyerekes anyaként is gondolkodott azon, hogy elhagyja a férjét, de ekkorra már a nagyapja megkedvelte a vejét és nyomatékosan ajánlotta lányának, hogy maradjon a férje mellett.

 

Ez a leplezetlen őszinteség és mozaik-emlékezet a továbbiakban is a meghatározó. Leírja a lakásukat, a legemlékezetesebb tárgyakat, társasági eseményeket (a csütörtöki, apja által adott agglegény ebédeket nyilván elmondás alapján). Megemlíti, hogy apja Adytól írásban kért engedélyt arra, hogy pénzt küldhessen az általa nagyra becsült, akkor már beteg költőnek. A karácsonyi és húsvéti ünnepeket is egy kisgyermek szemével láttatja. A család értékes festmény- és könyvgyűjteményéről azonban már részletekbe menően ír, hiszen annak háború utáni felkutatása, feltalálása után a közgyűjteményeknek ajándékozása alig másfél évtizede történt. Két nővéréről és bátyjáról röviden, 1-1 epizód felemlítésével, de mindvégig testvéri szeretettel ír. Ami a gyermeki emlékezetben élénkebben megmaradt, az a két vidéki birtok. A Weiss Manfrédtól nászajándékba kapott Ireg, ahol született, és ahol a legboldogabb volt. Itt élt kedvenc dadusa, ide menekült 1944-ben a németek elől. A másik egy vásárolt birtok, Derekegyháza, amelynek anyja örökösként volt részbirtokosa, ide leginkább vadászni jártak.

 

Gyermekkoráról, dadusáról, iskoláiról, betegségeiről, cserkészéletéről, ifjúkori szerelmeiről, a sokáig rémálmokat keltő érettségiről, a pécsi orvosegyetemi évről emlékfoszlányok szövődnek egy fejezetté.

 

Külön fejezet 1944. március 19., amely ha nem is tragikus, de mindenképpen sorsfordító volt az életükben Hiába volt a rang, az országos elismertség, mégiscsak zsidók voltak és menekülniük kellett. Ki hol bújt meg, ő a volt dadusánál Iregen, anyja és testvérei rokonoknál, ismerősöknél, mígnem a családtagokat Budapestre nem szállították. Ide hozták a mauthauseni táborba zárt apját is, hiszen mindenkinek alá kellett írni a németeknek 25 évre szóló, vagyonátadó szerződést. Ennek fejében hagyhatták el az országot és mehettek Portugáliába. Akkor alig múlt 20 éves. A nagyhatalmak diplomáciai szándékai, a német potentátok egymással szembeni presztízsharcai és a pénz, amely korábban jólétet biztosított számukra, most az életüket mentette meg és az újrakezdéshez is alapot jelentett. Hogy ez mennyire különleges és egyedi eset volt, mutatja, hogy Himmler Hitlerrel is jóváhagyatta a megkötött szerződést. A családtagok előbb Portugáliában majd Amerikában élték saját életüket. A műveltség, az anyagi biztonság, a bajban egymás mellett állás jelentette számukra a hátteret. Mint ahogy nincs nagyzolás a budapesti nagypolgári lét leírásakor, nincs siránkozás, vádaskodás a menekülés elmesélésekor, úgy nincs elégedetlenség az Amerikában töltött 70 év rövid leírásakor sem. Legnagyobb figyelmet az orvosi képzésének időszaka, az egyetemek, tanárok, feladatok kapnak. Minden és mindenki jó, még a hadseregben a monotonná váló ételsor is. Aztán jött az a hosszú életszakasz, amit már bizonyára azok, akiknek íródott a könyv, ismernek, hiszen gyerekként, unokaként részesei. A szerző talán úgy gondolhatta, hogy mi, olvasók pedig nem tartanánk annyira különlegesnek? Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem!! Talán a gazdag, a haláltábort elkerülő zsidó család életének eseményeit rögzítő könyv után lesz egy folytatás, az orvos emlékiratai?

 

Az is érdekes olvasmány lenne. De míg az meg nem születik, addig is forgassuk ezt a tetszetős borítóval ellátott, számomra kissé befejezetlen könyvet, amelyben családi képek és tájékoztató leszármazási tábla segíti a virtuális képzelet vizuálissá válását.

 

[1] Később rájöttem, hogy ezek a fordító szavai. Mert legnagyobb csodálkozásomra a fülszöveg szerint több munkát is angolra fordító orvos professzor ezt a munkáját angolul írta és Borbás Mária fordította. Ezt lehet, hogy nem látta az olvass bele honlap könyvajánlója, Bodó Viktória Booklány, aki ezt írta: Nemcsak azért szerettem ezt a könyvet, amiről szólt, hanem legfőképpen azért, ahogyan ezt tette. Míves, elegáns magyarsággal, kifinomult szóhasználattal, kiváló elbeszélői tehetséggel szólt hozzám. Szinte fürdőztem az elegáns mondatokban, az elbeszélői tempóban. http://olvassbele.com/2014/04/27/jellemes-gentlemanek-kornfeld-tamas-nem...

 



Utolsó frissítés: 2019.11.21. csütörtök, 09:18